Mózes halála és temetése

 

„Ezután fölment Mózes a Móáb síkságáról a Nebó hegyére, a Piszgá csúcsára, amely Jerikóval szemben van, és az Úr megmutatta neki az egész országot: Gileádot Dánig, az egész Naftálit, Efraim és Manassé földjét, meg Júda egész földjét a nyugati tengerig, továbbá a Délvidéket a Jordán környékét és a pálmák városának, Jerikónak a völgyét Cóarig. És mondotta neki az Úr: Ezt a földet ígértem oda esküvel Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, és ezt mondtam: a te utódaidnak adom. Megmutattam neked, de nem mehetsz be oda.

Ott halt meg Mózes, az Úr szolgája, Móáb földjén, az Úr akarata szerint. És eltemette őt a völgyben, Móáb földjén, Bét-Peórral szemben. Senki sem tudja még ma sem, hogy hol van a sírja. Százhúsz éves volt Mózes, amikor meghalt, nem homályosodott meg a szeme, és nem hagyta el életereje. Izráel fiai harminc napig siratták Mózest a Móáb síkságán, amíg el nem telt Mózes siratásának és gyászolásának az ideje. Józsué, Nún fia pedig megtelt bölcs lélekkel (szellemmel), mert Mózes reá helyezte a kezét. Izráel fiai hallgattak is rá, és úgy cselekedtek, ahogyan az Úr megparancsolta Mózesnek.

Nem is támadt többé Izráelben Mózeshez hasonló próféta, akivel szemtől szemben érintkezett volna az Úr. Mert őt küldte el az Úr mindazoknak a jeleknek és csodáknak a véghezvitelére, amelyeket tett Egyiptom földjén a fáraóval, minden szolgájával és egész országával; és minden erős kézzel megteendő, minden nagy és félelmes dolog véghezvitelére, amelyeket megtett Mózes egész Izráel szeme láttára” (5Móz 34,1-12).

 

Ebben a részben Mózes halála és temetése van leírva. Mózes életének a kezdete és vége is különös volt. Így is jellemezhetnénk, hogy Mózesnek nagyon szép élete volt, de nagyon szép volt a halála és a temetése is. Ma is vannak a nem hívő emberek között is sokan, akik azt szeretnék, ha nagyon szép temetésük volna, és nagyon szép dicséreteket mondanának el az életéről, még olyanokat is, amelyek nem igazak. Sok névleges keresztyén azt szeretné, hogy a pap beprédikálja őket a mennyországba. Az ilyen dolog öncsalás és mások félrevezetése. Nekünk, hívő embereknek nem az a fontos, hogy szép temetésünk legyen, hanem, hogy szép életünk legyen, Isten akarata szerint való.

Mielőtt Mózes meghalt volna, az Úr megmutatta neki az ígéret földjét. Emberileg azt gondolnánk, azt képzelnénk, hogy Mózesnek nagyon fájhatott az, hogy negyven évig hordozta Izrael népének a terhét, és most mégsem engedte meg neki az Úr, hogy ő vezesse be a népet Kánaánba, pedig még ereje teljében volt. De ez csak emberi természet, érzelem, képzelet, mert az Igében egyáltalán nem találjuk azt, hogy ő emiatt kesergett volna. Csupán az foglalkoztatta Mózest, miután az Úr megmondta neki, hogy nem fog bemenni az ígéret földjére, hogy ki lesz az utódja. Amikor az Úr Józsuét rendelte utódjául, Mózes teljesen megnyugodott. Mózes ekkor sem a saját személyével törődött, hanem a nép jövőjével. Úgy gondolom, hogy Isten választása és Mózes gondolata megegyezett.

Mi lehetett a titka annak, hogy Mózesnek nem fájt a szíve Kánaán után? „Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó lánya fiának mondják. Mert inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett. Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlant” (Zsid 11,24-27). Ez volt a titka Mózes életének; neki nem Kánaán volt az első, hanem az Úr! Mózesnek Ő Ura és Istene volt Egyiptomban is, a midiániták földjén is, a pusztai vándorlás alatt is, és most is, amikor ketten együtt voltak a hegyen.

Isten nagyon megtisztelte Mózest azzal, hogy Ő maga mutatta meg neki az ígéret földjét. Mózesnek mennybe látó szeme volt, ő nemcsak hitt Istenben, hanem ismerte is Őt! Isten úgy beszélt Mózessel, mint barátjával. Éppen ezért Mózes teljes megnyugvással és békességgel töltötte élete utolsó óráit együtt az Úrral. Mózes meghalt az Úr kezében, egyedül az Úrral, gyönyörű halállal a Nébó hegyén. Úgy gondolom, hogy egyetlen hívő ember sem kívánhat ennél szebb és áldottabb halált.

Mózesnek nemcsak szép halála, hanem szép temetése is volt. Isten maga temette el. E tény mellett teljesen mellékes, hogy ez miként történt. Isten biztosan nem ásott neki sírt, mint nálunk szokás, hiszen azon a vidéken ma is sziklasírokba temetkeznek vagy barlangokba. Elgondolható, hogy az Úr az Ő angyala által egy sziklahasadékba vagy barlangba vezette, és ott halt meg. A hegy megmozdulásával pedig, egy sziklával elzárta a sír száját a vadállatok és az emberek elől is, nehogy bálványt csináljanak belőle. Hiszen Isten nemcsak temetni tud, hanem feltámasztani is tud hasonló módon. „És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek” (Mt 27,51-53).

Mind e mai napig titok, hol van eltemetve Mózes. Csak a szellemvilág tudott Mózes holttestéről. „Pedig még Mihály angyal sem mert káromló ítéletet kimondani, amikor az ördöggel vitatkozva küzdött Mózes testéért, hanem azt mondta: Dorgáljon meg téged az Úr!” (Júd 1,9). Kérdezhetnénk, hogy miért volt ez a küzdelem, vita Mózes teste felett? Tudjuk, hogy az ember a bűneset által az ördög és a halál hatalmába került. Azt is tudjuk, hogy Isten Jézus Krisztus által most még az embernek csak a szellemét váltotta meg. Így az ördög az ember testére igényt tart, és a mi földi életünkben is különösen a testünket és a lelkünket akarja felhasználni mint eszközt Isten ellen. De az én bibliai látásom szerint Mózes testével is különös célja volt Istennek. Gondoljunk most arra, amikor Mózes és Illés megjelentek az Úr Jézusnak a megdicsőülés hegyén. Másodszor gondoljunk arra, hogy Jézus halálakor sok elhunyt szentnek a teste feltámadt. És gondoljunk a huszonnégy vénre, akiket János apostol látott a Jelenések könyve szerint. Ezek között valami csodálatos összefüggésnek kell lenni.

Nagyon szép emlékbeszéd hangzott el Mózes halálával kapcsolatban. Ezt az emlékbeszédet valószínű, hogy Józsué mondta, illetve írta le. „Ott halt meg Mózes, az Úr szolgája, Móáb földjén, az Úr akarata szerint” (5. vers). Ugyanezeket a szavakat mondta az Úr Józsuénak is: „Az én szolgám, Mózes meghalt” (Józs 1,2). Ez nem volt valami hosszú emlékbeszéd. De ebben a mondatban benne van az is, hogy a hűséges szolga mindenben az Úr szava, akarata szerint élt, és aki az Úr tetszése és akarata szerint él, az Úr akarata szerint is hal meg. Mózes az Úr szolgája! Ennél nincs nagyobb kitüntetés! Ha valaki azt tartja magáról, hogy Ő az Úr szolgája, az semmi. Hogy mások, akár tízezrek is azt mondják rólam, hogy az Úr szolgája vagyok, az is semmi. De ha az Úr mondja ezt, hogy az Ő szolgája vagyok, ez többet ér a világ összes kincsénél! Ebben benne van a hívő ember egész élete, küzdelme és győzelme egyaránt.

„Százhúsz éves volt Mózes, amikor meghalt, nem homályosodott meg a szeme, és nem hagyta el életereje” (7. vers). Igaz, hogy ez a testi erejére és látására vonatkozott, de ez így volt az ő életében szellemileg is. Ez vonatkozik szellemileg minden hívő emberre, aki hűségesen jár el életében, az Úr akarata szerint.

„Nem is támadt többé Izráelben Mózeshez hasonló próféta, akivel szemtől szemben érintkezett volna az Úr” (10. vers). Mózes olyan prófétája volt az Úrnak, aki közvetlen kapcsolatban volt Vele, aki nemcsak látta az Ő dicsőségét, hanem Isten dicsőségének a kisugárzása meglátszott az arcán is.

„Mert őt küldte el az Úr mindazoknak a jeleknek és csodáknak a véghezvitelére, amelyeket tett Egyiptom földjén a fáraóval, minden szolgájával és egész országával” (11. vers). Mózes alkalmas volt arra, hogy az Úr az Ő tetszése szerint használhassa, hogy rajta keresztül megmutassa az Ő hatalmát úgy a fáraó, mint Egyiptom népe és Izrael fiai előtt.

Végül nézzük meg, hogy milyen szellemi tanulság van ebben a történetben a mi számunkra! Nekünk is már itt a földi életünkben enged Isten betekintést Szelleme által, hit által a mi mennyei hazánkba, amit Jézus Krisztus által nekünk ígért, de nem azért, hogy csak messziről lássuk, mert nem mehetünk be oda.

Ha már mi meghaltunk a bűnnek, régi életünknek, akkor nekünk is nagyon szép, fehér temetésünk volt, de megtörtént a feltámadásunk is: „A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk. Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele a feltámadásának hasonlóságában is. Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megsemmisüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. Mert aki meghalt, az megszabadult a bűntől. Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk. Hiszen tudjuk, hogy Krisztus, aki feltámadt a halottak közül, többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta. Mert aki meghalt, az meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra, aki pedig él, az az Istennek él. Ezért tehát ti is azt tartsátok magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a Krisztus Jézusban” (Róm 6,4-11). Az azonban nem biztos, hogy testileg szép temetése lesz minden hívő embernek.

A mi számunkra is az lesz a legszebb emlékbeszéd, amiben az Úr dicsőségére és mások áldására való volt az életünk. Az igazi hívő temetés sokkal jobban hasonlít egy menyegzői ünnepélyhez, mint gyászszertartáshoz. Voltak Istennek olyan hűséges mártírjai, akiknek egyáltalán nem volt temetése, hanem máglyán égették el, vagy a vadállatok ették meg őket. Az ő haláluk olyan prédikáció volt, amely messze földre elhallatszott, vagy amely lángra gyújtott sok szívet az Úr Jézus Krisztus szeretetére.

Ha mi is mindvégig hűségesek maradunk az Úrhoz, akkor nem veszíthetjük el szellemi látásunkat és erőnket sem. És valóság lesz az életünkben ez: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke (Szelleme) által dicsőségről dicsőségre” (2Kor 3,18). Így Isten tesz alkalmassá bennünket minden időben az Ő szolgálatára, és arra, hogy amikor majd Hozzá érkezünk, mi is meghalljuk a legszebb temetési, de egyben örök életre való emlékbeszédet: „Jól van, jó és hű szolgám” (Mt 25,23a).

Ámen.